Kapolyi György: Benned lakó kísértetek



Temetőkben sose keresd őket. Ott, csak porladó testek vannak, valakiknek levetett tokjai, azoknak, akiket esetleg még te is ismertél, de csak a testük láttán tudtad őket azonosítani.
A sírkertekben nem a halál békéje ténfereg a hantok között, hanem a közönyé.
A halálnak nincs semmi keresnivalója ott, ezt ő is nagyon jól tudja.
Ő, a tokból segíti ki a lelket, és utat mutat neki az ismeretlenben, amiben könnyű elkeveredni, főleg olyannak, aki még nem járt arra.
Ezzel az ő munkája véget is ér, ő, az új kezdet első lépcsőfoka, ami elkerülhetetlen, megadva a tovább helyes irányát.
A halál nem rossz, és nem jó. Ő van, és végzi a dolgát. Nem vesztegethető, neki egy lélek nem lehet sem szimpatikus, sem ellenszenves. Talán nem is hallja, ha a lélek beszél hozzá, neki csak munkadarab, egy tárgy, amivel dolgoznia kell.
De mégha meg is hallgatná emberi félelmeidet, mit tudna érted tenni?
Nem csinálhatja vissza a dolgot, ő csak egy alkalmazott  egy ismeretlen gépezetben, élesen behatárolt jogkörrel. Egyénieskedés, kivételezés, arrafelé nemlétező fogalmak.
Meg az eltávozott mit tudna tenni, hogy ő, érdekelt legyen egy vesztegetésben, mit tudna adni, hogy részrehajlón döntsön felőle?
Csak emberi világban ismert értékeket ismer, az meg az átzsilipeléskor szertefoszlik.
Ott állsz tökéletesen mezítelenül, még a tested is eltűnt, ennél pőrébb és kiszolgáltatottabb már nem is lehetnél. Csak őt látod senki mást, őt, aki végtelen türelemmel megindul előtted, és tudod, hogy utána kell menned.
Aztán ha végigmentél az úton, visszavonz az emlék és a szeretet, elemeidre bomlasz, és egy részed beköltözik a még élők agyába és lelkébe.
Bennük élsz tovább, az emlékezet kertjében kóborolva kárpótlódsz az elveszített földi életedért.
Az emlékek éltetnek, ugyan úgy, mint a még élőt, mert az ember élete emlékeinek összességéből áll, és ez a tény, egy erős kapocs az élőkkel.
Ez az a találkozási pont, amitől összeforr a két lélek, hiszen ők a te emlékeid, és az ő emlékeik meg te vagy.
Ez varázsolja elviselhetővé az élő nehéz napjait, egy menekülési útvonal, amire mindig számíthat, mert magárahagyatottságában hozzájuk menekül, és ők szeretettel várják.
Te így élsz tovább benne, és ő tőled nem magányos.
Temetőben sose keresd őket, ő a te láthatatlan belső világod lakója, kísér nappal, és az éjszaka álomvilágában meg is mutatkozhat abban a formában, amiben ismerted.
Ha egyszer te is elindulsz az úton, számíthatsz rá, ott lesz szorosan melletted, átölelve didergő lelkedet.


Kép: Kapolyi György alkotása


3 megjegyzés :

  1. Ez igazán megnyugtatónak látszik, kedves Gyuri. Éltetnek tovább az emlékek, összekapcsolják az élők és holtak lelkét. Gondolom, persze, nem a gyűlölet-gyűlölködés termékei éltetnek, mint amilyenek a minapi, Őcsényből közvetített falugyűlésen voltak nehezen elviselhetőek. Nehogy már egy szerencsétlen, jogszerűen nálunk tartózkodó menekült családot némi felejtésre befogadjon egy fogadós! Ellenben azzal a karmesterrel, aki elbüszkélkedett azzal: élete első koncertjét '56-os menekült magyarok előtt adta... - Továbbgondolható, jó írást olvashattam, Gyuri. (h)

    VálaszTörlés
  2. Nehéz helyesen dönteni Gábor.
    Emberileg hiba elutasítani egy ránk szorulót,De hogy ki az, és ki nem, ez utólag sül ki. Nem tudom, a vétlen áldozatok hogy vélekednének...
    Köszönöm hozzászólásodat.
    gyuri

    VálaszTörlés
  3. Nekem az is eszembe jutott írásod kapcsán, van-e egyáltalán lélek. Olyan sokat hivatkozunk rá, írunk róla, de senki nem tudja, hogy valóban létezik-e. Nem bizonyították eddig se pro, se kontra. Az írásod, elmélkedésed tetszett. :)

    VálaszTörlés