Láttam a tengert. Talán kék volt.
Hullámzása hányingert keltő.
Fölötte lógott piszkos égbolt
csillagot fedett szürke felhő.
A fák csak bölcsen bólogattak,
mint akiknek már minden mindegy,
levelet adtak zúgó habnak,
és lassan el is csendesedtek.
Bizonytalan,toporgó idő
vetített élettelen jelent,
és a hidegen porzó eső
hűtötte a mindig féktelent,
a lélektelenül rombolót...
Feketére festve a nappal,
és az árvaságba megbújót
tovább űzték bomlott haraggal...
Mert felborult most minden körül,
nyomokban láthatunk életet.
Meghasonlott kívül,és belül
amit ti életnek hittetek.
Ha egyszer megszólal valaki
a hangja majd halk lesz,és kemény.
Lelkét palástként ránk teríti,
alatta melegszik a remény.
Kép: Bódás János: Valahol ki van jelölve a helyed
A gyász, a magára maradottság érzéseit sugallják e sorok, a minden megbomlott, széttörött látványát, gondolatát. De a végén, mégiscsak pislákol egy kis remény...
VálaszTörlésSötét színekkel festesz képeket - belemeríted a viharzó tengerbe lelkedet
VálaszTörlés