Kapolyi Noémi: Szerémia tornya

A városka szeme fénye a főtéren álló torony volt, amely hatalmas alapjaival, és hosszan támaszkodó pilléreivel robusztus méltósággal emelkedett, de aztán az emelkedés igen hamar abba is maradt, és inkább egy rövid, vaskos hengerre emlékeztette a nézelődőt, mint magasztos torony félére.

A toronytól pedig csillag alakban futottak szét az utcák. A városlakók igen büszkék voltak rá, mivel itt élt úrnőjük Szerémia, de a torony alacsonyságát is különlegességként mutogatták az átutazó idegeneknek. Még egy igen érdekes dolgot lehetett elmondani a vaskos építményről, mégpedig a keskeny ajtócska, amelyen reggelente a szolgák feljuthattak Szerémiához.

Ez pedig csak azért volt furcsa, mert a szolgák föl, és alá rohangásztak a kis kapun keresztül, de az Úrnő viszont sosem jött ki rajta.

Minden áldott nap összegyűlt egy seregnyi ember a torony alatti téren,  ilyenkor Szerémia megjelent a párkánynál, aztán kihajolt a széles ablaknyíláson át, integetni a népnek, miközben hatalmas hajzuhatagát kiengedte az ablakon. Ilyenkor az ott álldogáló tömeg heves éljenzésben tört ki, és hosszasan tapsoltak. Az egész városban a lányok, és az asszonyok között a hosszú haj volt divatban érthető okokból, de bárhogyan is próbálkoztak olyan sokan, ezt a döbbenetes hajhosszúságot, mint amivel az Úrnő bírt, senkinek sem sikerült produkálni.

Már késő este volt amikor egy idegen férfi sétált be a városkapun, az őrök a bódéjukban beszélgettek, az egy szem fáklya gyönge fényénél fel sem tűnt nekik az utazó.

Ebben az órában a sötét, és kihalt utcákon egy teremtett lélek sem járt.

Békés földön állt a város, ezért jószerivel a nyári éjben minden ablak nyitva volt, és az utcákat betöltötték a szuszogó, és horkantó alvók hangjai, végtelen békességet árasztva.

A halvány Holdvilágnál az utazó hamar felfigyelt a torony sziluettjére.

Nocsak, valami fogadó lehet végre, gondolta.

Hamar odaért az épülethez, körbe is járta, de fogadós cégért nem látott kifüggesztve sehol, és a bejárat is gyanúsan kicsinek tűnt.

-Mi a fene- zsörtölődött hangosan- csak nem valami magtár ez?!

Nem sokkal ez után meghallotta a halk női hangot.

-Ki van oda lent?- kérdezte.

A férfi felkapta fejét és a hang irányába próbált fordulni.

-Olívius vagyok, a költő és utazó hölgyem, éppen most érkeztem, és fogalmam sincs, hol pihenhetnék meg.

-Az ajtó nyitva van, ha gondolja, jöjjön- jött a felelet.

Olívius kinyitotta az ajtócskát és belépett. Szűk folyosóra ért, hatalmas alapkövek között húzódott, de itt-ott a beugrókban gyertyalángok égtek, így hamar felfedezte a lépcsősort, ami felfelé húzódott, és el is tűnt a fordulóban. Sok gondolat cikázott Olívius agyában tapasztalt utazóként, így inkább kezébe kapta a kését, és úgy indult előre, mit lehet tudni, mi várja a beugróban, ha odaér?

De nem várta semmi, csak újabb pislákoló fény, és még egy forduló.

-Jövök!- szólt erélyesen.

-Egyedül vagyok, jöjjön bátran, már itt is van.

És valóban az újabb fordulóban ott állt egy nő.

-Üdvözlöm még egyszer, kedves hölgy- hajolt meg kissé Olívius, és gyorsan elsüllyesztette a kést.

-Fáradjon beljebb- invitálta a hölgy, és hátrébb húzódott.

Barátságos szoba látványa tárult elé. A falak mentén álló bútorokon több gyertyatartó is állt, mindben vaskos, fehér gyertyák ontották meleg fényüket. A kőpadlót puha szőnyeg borította, rajta szépen faragott, nehéz tölgyfa asztal, rajta tálcákon bekészítve ételek, és italok sorakoztak. A kényelmesen öblös karszékekből az asztal, és a fal mellett is állt néhány.

-Jöjjön csak, foglaljon helyet, tudja, hozzám nem szoktak jönni látogatók, csak a szolgáim, Szerémia vagyok, a város úrnője, így már talán hallott rólam.

-Ó- tátotta el a száját Olívius- hát hogyne hallottam volna, és én csak úgy berontottam önhöz- hüledezett.

-Dehogy rontott be, jól tette-, és nehézkesen leült az asztalhoz, egyen valamit, és igyon is, kérem, szolgálja ki magát.

Olívius zavartan leült, szabadkozni szeretett volna, de az ételek látványától nagyon megéhezett, aztán amikor Szerémia biztatóan rábólintott, kivett egy sülthúsdarabot, és enni kezdett.

Amikor befejezte,  bort töltött mindkettejük serlegébe, Szerémia megkérte, meséljen.

-De hát miről mesélhetnék én Önnek?- kérdezte ekkor-, hiszen ön híres, és gazdag hajadon, a város és a tartomány, de még talán sokkal több is az öné, mit is mondhatnék?- kérdezte tanácstalanul Olívius. Ekkor azonban Szerémia elmosolyodott.

-Hát, higgye el rengeteg mindenről szeretnék tudni, mert nekem állandóan itt kell lennem. Nem tudok mást tenni, mert az itt élőknek akkor van meg a biztonságuk, ha minden nap ugyanaz történik, és lehetőleg minden órában. Még soká sem alhatok, mert pontban kilenc órakor meg kell jelennem az ablaknál, tehát nyolcra jönnek a szolgálók. Fürdés, aztán a haj.

-Ó, igen, erről már rengeteget hallottam- álmélkodott Olívius- ez csodálatos.

-Igen, valóban az, hiszen ha belegondolok, már nagyon nem vagyok hajadon korban, és mégis elvárják, hogy nekem hosszú, és barna hajzuhatagom legyen, ősz szálak nélkül. Én felettem is megy az idő, de ezt nem akarják tudomásul venni, ezért inkább le sem megyek, mert nem akarom, hogy megszóljanak, a tartománynak pedig működnie kell, nem hagyhatom, hogy hanyatlásnak induljon a város-, ekkor levette szép stóláját, és előre engedte hullámos haját- látja- szólt.

Olívius megdöbbenve ült, sok mindenre számított de erre az őszinte hangra nem.

-Szerémia- kezdte megfogalmazni a véleményét- ön egy nagyon figyelemre méltó hölgy, igen, látom, nem hajadon korú, és a haja csupa hullám, de vannak benne ősz szálak, nem is kevés. Itt ül ebben a toronyra emlékeztető, de kedves börtönben, azért, hogy ők, ott kint boldogok legyenek? Jól értem én?!- és Olívius hangjában egyre jobban kihallatszott a felháborodás-, azt hiszi evvel segít nekik?

Szerémia egyre görnyedőbb háttal hallgatta, és bólogatva dülöngélt előre-hátra, miközben Olívius feltüzelve magát folytatta.

-Ha azt hiszi, hogy ezek fel tudják idézni az arcvonásait, hát téved. A minap meséltek önről, a szőke hajáról, amelyen minden nap felmászik valaki, és a kék szeméről, meg, hogy a torony több emeletnyi, összevissza beszélnek, és mindenki arra emlékszik ami neki tetszik, aztán jóval visszafogottabban megkérdezte, mondja pénze van?

-Pénzem?- hökkent meg Szerémia- természetesen.

Olívius jobb tenyerét feltartva gondolkodni kezdett.

-Tegyük fel, ön holnap kiadja a parancsot hintóra, aranyra, és iratokra, megkapná?- és felvont szemöldökkel Szémiára nézett.

-Igen, hogyne, azonnal, az írnok és a kincstárnok készen várják az utasításaimat.

-Akkor folytatom is, vannak szolgálói, ha ön elutazik, vagy bejelenti, hogy egy időre távozik, akár hol ez, hol az helyettesíthetné magát, teszem azt, egyik reggel a fésülködőnője integetne, és közben leengedné a póthajat, másnap pedig az öltöztetőnője, és akkor a nép nyugodt, boldog marad, ön pedig végre élhetne egy kicsit.

Szerémia először a fejét csóválta, de aztán Olívius szavai lassan hatni kezdtek, végül kipirult arccal és csillogó tekintettel nézett a férfira.

-Jönne magával pár vitéz kísérőként, mert egyedül nem utazhat, de gondolom ez is megoldható lehet? Szerémia hirtelen felkelt az asztal mellől, és járkálni kezdett.

-Igaza van- fordult Olívius felé-, itt ásom el magam, miközben annyira szeretnék utazni, élni, látni, holnap reggel elintézem!- kiáltott Szerémia.

-Csak óvatosan- vonta össze a szemöldökét Olívius- itt nincs egyedül, de az úton a kísérők ott lovagolnak majd, de egy társalkodónőt feltétlenül vigyen magával, mert különben magányos lehet.

Már pirkadt, amikor abbahagyták a beszélgetést, aztán a karszékekben pihentek egy kicsit, amikor nyolc órakor megérkeztek a szolgálók.

Kilenc órakor pedig ismét éljenzett a nép, hiszen Szerémia aznap is leengedte hatalmas hajzuhatagát, akinek kék, illetve zöld, vagy barna szeme volt, vagy ki tudja, és alacsony volt meg magas termetű, de mindegy is, hiszen integetett és az emberek utána vidáman szétszéledtek végezni a napi munkáikat.