Áll az idő,
csak én megyek,
visszanéz a táj.
Sáros cipő,
rajta hegyek
szürke pora fáj.
Rohan az út,
én csak állok,
rám néznek a fák.
Csillag sikolt,
tapsol a Hold,
feltekintek rá.
Madártetem,
fenn a hegyen,
életre hívom.
Bomlott elme
gerjedelme
most verset dalolt.
Barcsay Jenő: Dombos táj, 1934. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria
Úton lenni, mindent megfigyelni, mindent a lehető legteljesebb intenzitással szemlélni vagy átélni - ehhez egyáltalán nem szükséges bomlott elméjűnek lenni. Életszerető, beszélgető, barátkozó kedvű "turista" fejezi ki imigyen örömét, kedves Sarolta. :>)
VálaszTörlésKöszönöm, hogy megvédtél saját magam minősítésétől
Törlés