Kapolyi Noémi: A kosár



Álmos nyári délután volt. Nehezen teltek az órák, az embernek olyan érzése volt, mintha a Nap is egy helyben állna. A lugas egészen sűrűn befonta már a felszögelt léceket és sűrű levelei alatt ájult alvásba kezdett a délután.
Szinte kábán és félig alva üldögélt a hintaszékében a gádor alatt és bambán nézett a hegyoldal felé.
Remegett a levegő a meredek emelkedőben elterülő rét füvei fölött, és ebben a nagy melegben a tűző Nap alatt boldogan ugrándozott lefelé kosárral a kezében egy lány.
Ő pedig csak nézte, gondolatok nélkül egy jó darabig, mire aztán jobban elkezdett figyelni.
-Ki a fene van ott?- kérdezte kíváncsian.
A lány néha lehajolt aztán belerakott valamit a kosarába, de utána olyan könnyedén lófrált megint, mintha nem is lenne terhe.
-Majd reggel megnézem, mi van ott- szögezte le a dolgot és aztán nem is törődött vele tovább, hunyorítani kellett a nagy fénytől, inkább lecsukta a szemeit.
Másnap korán, még a nagy meleg előtt megindult a friss reggelben a hegy felé, kíváncsi volt mi lehet arra.
Már jócskán fent járt a hegyoldalban, a hepehupákon mindenféle mezei virágok virítottak, és a magas szálú fű tövei között perjék nőttek kicsi száraikkal.
Egy jó darabig keresgélt, de hasztalan, így megfordult még átpillantott a szomszédos hegyekre aztán megindult lefelé. A meredeken már jól a lába elé kellett néznie, nehogy elbotoljon, akkor talált rá egy kis mélyedésre.
Fekete volt, mint a korom, belenyomta az ujjait aztán megnézte a kezét, igen, korom volt, rajta de olyan furcsa kénes szagot árasztott, nem is akart lejönni a szag a kezéről, hiába is törölgette bele a fűbe.
Aztán út közben még több ilyen kis maréknyi mélyedésre akadt, mind fekete volt és kénszagú.
Most, már délután figyelmesen ült a gádoron, és hunyorogva leste a mezőt, már alig bírt felnézni, amikor megint a forró levegőben észrevette a lányt, ahogy hosszú ruhájában valamit szedegetett a kosarába.
Igen furcsállta a dolgot, meg is fordult a fejében, hogy átszól a szomszédba, és elmondja mit látott, talán fel is mehetnének együtt, hogy összetalálkozzanak vele.
De aztán elvetette a dolgot. Minek szóljon, akkor majd ketten odamennek, és ha valami értékes van ott, széthordja az utca, mire odaérne.
A következő délutánon, amikor a legnagyobb hőségben minden állat elbújik és a növények fonnyadt levelekkel időznek a tűző fényben, akkor indult el a hegy felé.
Hiába vett fel egy könnyű szalmakalapot, majd megőrült a melegtől. Mégis elszántan lépkedett felfelé, sehol nem volt árnyék, így a várakozáshoz nem tudott mást tenni, mint megkereste a magasabb fűféléket és letelepedett a tövükhöz, így legalább a hátát nem sütötte olyan erővel a Nap.
Aztán csak várakozott, a föld nem volt forró, lassan inkább oldalt heveredett, és félkönyékkel támaszkodott, így egészen kényelmes volt.
Jó idő eltelhetett így, amikor halk neszezést hallott, valami morajféle is tartozott hozzá, de akárhogy is figyelt, nem tudta beazonosítani, mintha a földből jött volna.
Libbenő ruhát látott, halk énekszó kúszott a fülébe, kosár fordult, derék hajolt.
Igen kedves látvány volt, ahogy a lány odaérve épp nem messze tőle szedegetett. Az arcát nem látta, csak a fejfedőjét. Gyors gondolkodásba kezdett, mit tegyen, nehogy megijessze.
Arra gondolt nem szólítja meg, inkább úgy tesz, mintha csak félig hunyt szemekkel pihenne, aztán majd felébred gyorsan, amikor a lány ideér.
Közeledett  egészen, és közben dalolgatott, gyorsan lehajolt, valamit kiszakított markával a földből, de most már erősen hallotta az  morajt.
Az enyhe forró szellő orrfacsaró kénszagot hozott magával, nem tudta mire vélni a dolgot.
Aztán már egészen közel látta szempilláin keresztül a lányt, éppen újra talált valamit, amikor ő krákogott egyet, hogy óvatosan felhívja a figyelmet az ottlétére.
A leány keze közel a földhöz megállt, a dalolást abbahagyta aztán úgy, lehajolva felé fordult. Kis kalapja két oldalán lelógott két vékony, hosszú hajtincse, fehér arcában világítottak nyitott szájában a fogak, mintha nevetett volna, de nem nevetés volt az ajkán, hiszen ajka sem volt, csak a csontok, mély, üres szemgödreit rászegezte, és csak nézte őt.
Aztán egy idő után nevetgélős hangon megszólalt:
-Mit keresel te itt? Mit akarsz? Na, mondd csak? Ezért jöttél, nem igaz?
Átfutott az agyán, hogy bármit is lát, az nem lehet igaz, de a legrosszabb pózban volt a meneküléshez, így csak felült.
-Igaz amit látsz, menekülnöd nem kell, most nem csinálok semmit, csak kénkövet szedegetek, de fogy a türelmem, úgyhogy kérdezz, kérdezz most!- szólt keményen.
Ültében fázni kezdett, a föld hidegen és elzárkózóan tartotta magán, éppen hogy eltűrve a jelenlétét, kínjában hát kérdezett.
-Mit is kérdezzek, ki vagy te és minek a kénkő?
-Olyan jellemző, mindig ezt tudjátok csak kérdezni, de mindegy is, szólt lemondóan, és elengedte a kosarát, ami lehuppant a fűre, én mindig ugyanaz vagyok, de úgy nézek ki, amilyen kedvem van éppen, nem gondoltam, hogy meglát valaki élő ezen a mezőn, kénkőre mindig szükségem van, máskülönben nem lehet égetni odalent a lelkeket, a Föld meg morajlik, mert erre nem akarja adni, de hiába nem én teremtettem, ebbe nincs igazán beleszólása, úgyhogy elveszem amire szükségem van.
Elhűlten hallgatta csak a szavait és semmi nem jutott az eszébe.
-Van még kérdésed? Egyébként én csak szórakozásból szedem, ennyi amit én gyűjtök, semmire sem lenne elég. Akarsz egyet?
-De hát elégetne engem is?- szólt.
-Nem, itt fönt nem, csak nálam-avval lehajolt és benyúlt csont vékony kezével a kosarába, aztán nyitott tenyerét elé nyújtotta- vedd csak el, emlék.
Nem mert ellentmondani, reszkető kezét felemelte és olyan óvatosan vette el, mintha vadállat elől kellene ellopnia egy darabka húst.
-Ez az, látod-, mondta neki- most már jobb ember leszel, mint legtöbben, akik a templomban lógnak, mert te már tudod, mire megy a játék, és mintha mosoly futott volna végig bőrtelen csontjain. Most pedig javasolnám, indulj haza a házadba, egy jó tanácsot azért mondanék neked, nem ok nélkül vannak az elhagyatott senki által sem használt rétek, neked sem kéne ilyen helyeken lófrálnod, ott sétálj, ahol az állatok, azok biztonságosak, na, lódulj.


4 megjegyzés :

  1. Erre a fordulatra aztán nem számítottam, kedves Noémi! Ilyen találkozás, ilyen emléktárgy! És a befejezés, szintén meglepő, egy emberbaráti jó tanács... Mesebeli zárás; ha kedves az életed, fogadd meg a pokolbéli játékszabályt! :-d

    VálaszTörlés
  2. Hát- Noémi.

    Ez aztán egyedi és igen érdekes történet, váratlan fordulatokkal.
    Itt, aztán képzelődhet, fantáziálhat az olvasó, ha van neki mivel.
    Tetszett írásod.
    gyuri

    VálaszTörlés
  3. Kedves Gábor és Kedves Gyuri,

    Néha a Sátán is elidőzhet egy kicsit :) a mezőn. És ha egy mező elhagyatott, annak oka van :) majd sétáláskor tessenek szívesek észben tartani :) Köszönöm szépen a hozzászólásaitokat és az olvasást.

    VálaszTörlés
  4. Megkökkentő a történeted, tetszett. :)

    VálaszTörlés