Nem szerették, ha melléjük ült ebédkor. Misi ugyanis olyan sebesen evett, hogy ellenállhatatlan gyorsításra késztette a többieket is. És a tempó egyre gyorsult…
Az utóbbi években sokat hallani olyan sorstársakról, akik különböző mértékben beszűkült tudattal kellett-kell, éljenek, miközben valamilyen témakörben kiemelkedő tudást árulnak el. Művészi alkotások is készültek erről, például az Esőember című filmben nagy sikerrel alakította az autista főszereplőt Dustin Hoffman.
Misink a cég ismert, színes egyénisége volt, talán abban tűnt ki, hogy pontosan tudta, mit nem (lett volna) szabad, és csudálatos módon találó választ adott esetenként az oknyomozó kérdésekre.
Egyszer például levéve a lakatot egy hűtőszekrényről, tejföllel látta el magát. Az érdeklődésre, hogy miként is tehette ezt, így nyilatkozott: Háború van… Tudatában tehát egyértelműen az lehetett: háborúban (mindenhol) mindent szabad.
A másik esetben, amikor megtréfálták társai, arra voltak kíváncsiak: hogyan vágja ki magát abból a nehéz helyzetből, amelybe megint csak belekeveredett.
A járdát sepregette, aztán gondolt egyet, és szokása szerint elbaktatott egy sörért a sarokig. Jött vissza, nem találta az elrejtett söprűt, lapátot. Mivel magyarázta a dolgot? „Nem tudom, hogyan történhetett… Kérem szépen, egy pillanatra félrenéztem…”
Ki tudja, szegény Misi él-e még? Állapota romlása miatt kezelésre vitték időnként. Mivel ellátására képes rokona nem volt, intézeti gondozásba került. Többen emlékeznek rá: elszökött egyszer, s meg sem állt a volt munkahelyéig.
A „civil” világban a gyár – mely munkával segítette –, ez volt az egyetlen fix pontja…
A kép Ilka Gábor kicsiszobor-alkotása
Kedves Gábor,
VálaszTörlésKedves de szomorú történet. Annyira nem volt senkije hogy a ragaszkodása a munkahelyi légkörhöz és a dolgozókhoz kötötte, mása nem volt. Néha munkám során én is találkoztam olyan idős anyukával akinek hasonló mentális problémával küzdött a gyereke, vagyis leginkább ő, a mamája mert nem mert szinte meghalni sem, mondván, akkor mi lesz a gyerekkel?
Igen, Noémi, egyszerűen lehetetlen nem gondolni hasonló helyzetű családokra, ahol a szülők egymást kérdezgetik: "mi lesz vele, ha mi elmegyünk?" - Köszönöm soraidat! :)
TörlésKedves Gábor.
VálaszTörlésEz, egy drámai történet. Egy vesszőfutás, egy beilleszkedni képtelen élet drámája.
A létezésben, ebben a kíméletlen fogócskában, Misinek is szüksége volt egy "Házra", ez volt szegénynek a gyár.
Társadalomban élni, és nem tudni beilleszkedni, csak magányt jelent.
Tetszett.
gyuri
A lét éppen elég nehézséget tartogat, s ha még az alkalmazkodás is plusz gondokat jelent, mint Misi esetében, az bizony fájdalmas is lehet. - Köszönöm empátiát tanúsító véleményedet, Gyuri. :)
TörlésAz az igazság, hogy a gyárakban valójában az igazi termékek a szalag mellett álló "biodroidok"... Nagyon kreatív módon mutattad be ezáltal a Misi-féle emberek szocializációs problémáját, illetőleg a hasonlóakkal való foglalkozási lehetőségeinket a modern, euroatlanti, high-tech civilizációnkban. Amit pedig Györgynek válaszoltál, szintén nagyon igaz. Frappáns megvilágító erejű történet!
VálaszTörlésKöszönöm válaszod, kedves Árpád. Nagyon idevág korábbi versed mondandója, hatnak sorai: "Könnybe lábadt szemmel látod /
Törlésmagányában a magányod."
Szegény Misi, pedig ő még a szerencsések közé tartozik, dolgozhatott, volt intézet ahol lakhatott.Manapság sok, mentális gonddal küzdő marad magára, ha nincs gondoskodó családja. Ők lesznek a nagyvárosok fedélnélküli koldusai.
VálaszTörlésIgen, a Misi-sorsúak… És egyre többen vannak… – Örülök kommentednek, Ibolya.
Törlés