Kapolyi Noémi: Almáskerti láp

Az egész falu békében és nyugalomban élte az életét a hegyek közt megbúvó kis völgyecskében.
Annyira apró település volt, hogy emberemlékezet óta nem járt benne egyetlen idegen lélek sem.
Az egész falusi lakosság meg volt győződve róla, hogy ők mind jó emberek, rendszeresen részt vettek a vasárnapi ájtatosságon, senki nem maradt otthon, ez főként hitbéli okokra volt visszavezethető, de az elöljárók szigorú rendszabályai is hozzájárultak, mert kemény büntetés járt a lógásért.
Amióta pedig csak az eszüket tudták a legnagyobb természetességgel vették tudomásul, hogy a temető domb mögött a bozótoson túli almáskertbe nem szabad bemenni.
Úgy nevezték csak egymás közt, hogy az almáskerti láp, jól tudták, hogy bár egy szép elhagyatott almáskertnek látszik csupán, de valójában az csak látszat, igazából ott egy posványos terült el, amibe ha belegyalogolt az ember, biztosan belefulladt, ha csak az ott élő asszonyság ki nem mentette a bajba jutottat.
Az asszonyt régóta nem látta senki, meg nem is keresték, erősen féltek tőle a falusiak és boszorkánynak hívták.
Nagy ritkán, ha el-eltünedezett egy beteg a háztól, könnyen rá mondták, hogy elvitte az almáskerti lápi boszorkány, de azt is sejtette mindenki, hogy igazából a hozzátartozói az éjszaka leple alatt az almáskert széléig vitték a szerencsétlent, aztán ott keresztben ráfektették két hosszú pallóra majd egyszerűen megemelték a deszkák végét és az meg belegurult az almáskertbe. Akkor aztán futásnak eredtek, hátra sem mertek nézni, nehogy kővé változzanak a rossz cselekedetük miatt.
Evvel pedig el is rendeződött minden. A halál bekövetkezte nem volt kérdéses, az öröklés elrendeződött és még temetni sem kellett az elhunytat. Így volt ez a betegekkel aztán a sokadik gyermekek születésével és mindenkivel, akit feleslegesnek gondoltak.
Egy alkalommal lovas érkezett a kis völgybe. Először mindenki meg volt győződve arról, hogy biztosan a lápból való, ezért babonás imádságokat kiáltozva fejvesztve menekültek a házaikba a helybéliek és mindenki bezárkózott.
Aztán órák múltán leselkedni kezdtek, először a legkíváncsibbnak az asszonyok bizonyultak, akik az ablak sarkából figyelték, hogy parazsat eszik-e a ló és a lovasa emberhúst szed-e ki a tarisznyából, de nagy meglepetésükre egyik dolog sem történt.
A lovas megitatta az állatát aztán kikötötte legelni, ő maga meg leült és illendően várakozott, hanem jó sok idő múlva elveszítette az összes türelmét, felkelt a fűből, járkálni majd fennhangon dühöngeni kezdett, végül akkora cirádákat ordítozott az egész falura, hogy az ott lakók belátták, így csak egyszerű hús-vér ember képes a káromkodásra és szépen kiszállingóztak a házaikból majd pedig szóba álltak a látogatóval.
Elmondták neki, hogy náluk még vendég sosem járt így értse meg ő is, hogy megijedtek tőle.
Nagyon csodálkozott az ember, de megnyugodott, beszédbe elegyedtek egymással, aztán be is invitálták az egyik nagy porta konyhájába, adtak neki enni, inni, az pedig mesélt más falvakról és még valami városról is, ami olyan, mint a falu csak sokkal tágasabb helyen van és rengeteg a ház benne, de kert alig van hozzájuk. Mivel az utazó néhány napig maradni szeretett volna, szívesen látták, másnap reggel pedig bóklászhatott kedvére, de szóltak neki a temető mögötti almáskertről és intették, nehogy odamenjen.
Ennek az embernek aztán semmi más nem járt onnantól az eszében, mint hogy odamenjen.
Egyszerűen annyira úrrá lett rajta a kíváncsiság, hogy nem bírta türtőztetni magát.
Ebéd után aztán elindult sétálni, de ő már akkor tudta, hogy oda fog elmenni és megnézi a saját szemeivel, mi található arra.
Sokáig a kis kápolna mellett ténfergett, amikor látták, még le is térdelt imádkozni, hamar híre is ment, micsoda egy ájtatos ember van náluk. De amikor a látóteréből mindenki elkotródott, hamar felállt és a fal mellett befordult és megállt a kápolna mögött, arccal a temető dombja felé.
Ismét körülnézett, most sem látott senkit, előre kinézte a legnagyobb síremlékeket, amik mögött jól el lehet bújni. Aztán kirontott a fal mögül és elfutott a domb aljánál induló sírok felé, elérte a kiszemelt földhalom mögötti megvésett sziklát és mögé kuporodott. Ismét figyelt, de továbbra is szabad volt az útja. A dombon nehézséget okozott a feljutás, hirtelen meredekké vált így mire elérte a tetejét az inge egészen rátapadt a testére és a kabátjában megnehezült a mozgása, de sikerrel felért oda ahová már nem láttak rá.
Itt végre lenézhetett a domb mögé, ott volt a csalitos ahol mondták neki és mögötte valóban látott valami kertféleséget. Ezen az oldalon már nem voltak sírok, csak egy kaszálónak tűnt a domboldal, amin leereszkedett. Amikor a bokrokhoz érkezett, kihajtogatta az ágakat és bebújt közéjük.
Alig pár méter után már ritkult is a bozót és előtűnt neki a kaszálónak tűnő terület, amit végig sorjában szép almafák borítottak, némelyikükön még termés is csüngött, pedig az ősznek híre-hamva sem volt.
Finoman előre lépett, amíg biztosnak érezte a talajt, számítva a változásra.
Éppen újabb lépésre szánta el magát, amikor meglátta, hogy bár a föld tikkadtnak tűnt, mégis kívül vizessé vált a csizmája.
Meg is rökönyödött kicsit, de aztán arra gondolt, hogy mondták is neki milyen itt, hát mit csodálkozik.
Visszalépett az előző lépésébe ahol még szárazon járt, aztán ott lekuporodott a földre a lábait felhúzta és a térdeit átfogta a karjaival, majd énekelgetni kezdett. Arra gondolt várni fog, mert ha valóban él itt valaki, az meg fogja hallani.
Már vagy egy órája énekelgetett, amikor úgy látta, mintha megmozdult volna a föld. Ekkor már jobban figyelt és tényleg a füves föld finom hullámzásba kezdett, mintha víz lenne, aztán a vékony törzsek között mintha ide-oda surranna valaki, de ő csak énekelt tovább.
Kis idő múlva abbahagyta a dalt és figyelt.
Minden mozdulatlannak tűnt.
-Láttalak, hallod? Ne tűnj el, kérlek, hiszen miattad jöttem ide-mondta kedvesen.
De semmi nem történt. Egyszer csak hangot hallott.
-Talán kíváncsi vagy az hozott el ideáig ugye? Semmi más csak a kíváncsiság vagy te is hoztál valakit, hogy bedobd a vízbe?-szólt a kérdés.
Erre nem számított.
-Micsoda?-mondta halkan- nem hoztam én senkit, a faluba tegnap érkeztem, csak mindenki óvott, hogy ne jöjjek ide, és tényleg, igaz, kíváncsi voltam, mi van erre.
Ekkor egy távolabbi fa mögül kilépett valaki, középkorú nő indult felé, egyszerű öltözékben, mintha csak a faluból jönne.
A férfi meg csak ült és fel akart állni, de mire feltápászkodott volna a nő szorosan előtte állt, nem hagyva helyet neki a felállásra.
-Jaj, felkelek-motyogta zavartan.
-Maradj még ott-szólt a szigorú parancs-mi az? Mást vártál? Egy gonosz és öregasszonyt talán, igaz? Bár gonosz lehetek attól, hogy nem tűnök öregnek.
A mély sötét tekintet rászegeződött, de a felhúzott szemöldökök csak válaszra vártak.
-Hát, nekem azt mondták, igen.
-Na, persze, azt mondták, ők a jó emberek és én pedig a gonosz, mennyire megnyugtató lehet nekik, hogy valakit gonosznak hívhatnak, amíg én ellentétben velük csak itt élek és nem tettem ellenük semmit.
-Egyedül itt élsz?-kérdezte tőle.
A nő lenézett rá, aztán hátrébb lépett, az ő lába nem lett vizes, láthatóan stabilan állt ott ahol már a láp terülhetett el.
-Most felállhatsz, kelj fel és eljöhetsz velem, ha nem félsz tőlem.
-Félnem kellene?
-Nem.
-Akkor jövök- felkelt a földről és megállt a nővel szemben. Végre rá mert nézni. Látta, hogy nem fiatal, de valahogy nem is öreg, sehogyan sem tudta volna megmondani hány éves lehet. Hosszú barna haja a válla alá ért, sudár termetével nagyon szépnek látta.
A boszorkány megfordult és elindult a lápon.
-Én hogyan jöjjek, el fogok süllyedni, így nem mehetek veled, segíts nekem kérlek- szólt utána.
A nő visszalépett hozzá.
-Add a kezed-és már nyúlt is érte, erősen megmarkolta az ujjait és kézen fogva határozott léptekkel megindultak.
Nagyokat és gyorsan léptek, párszor lenézett, de semmi vizet nem látott, érzésre is olyannak tűnt, mintha csak a mezőn mennének.
Az almáskert fái között egy szép, egyszerű falusi ház tűnt fel, előtte kert feküdt, ahol fonott székeken gyerekek ültek és nevetgélő csivitelésük odahallatszott hozzájuk.
Amikor meglátták őket, integetni kezdtek nekik. A ház mögött aztán más házak is feltünedeztek messzebb.
A kiskert előtt aztán megálltak és a boszorkány elengedte a kezét, majd kérdő tekintettel nézett a férfi szemeibe.
-Na?
-Mi van itt? Amikor belovagoltam a szoroson át a faluba, ezt a területet nem is vettem észre.
A nő elmosolyodott.
-Igen, mert benne vagyunk az almáskertben, vagyis aki kívül áll az csak azt láthatja, ide bentről pedig a falut nem látjuk, érted már?
-És kik ezek, akik itt vannak? Vidámnak tűnnek, akkor nem te raboltad el őket?
-Nézd meg a gyerekeket, ahol nagy volt a család, születésük után rögtön ki is hozták őket a láp szélére és aztán ők meg szépen hazamentek. Mennyivel könnyebb volt azt mesélni mindenkinek, hogy a boszorkány elvitte, ugye?-mesélte a nő lemondó mosollyal-, ha nem lennék az, aki vagyok, nem is tudtam volna őket életben tartani, de látod ott a házakat?
A férfi hátrébb nézett, nem lehetett nem meglátni őket.
-Ott bizony felnőtt és öreg emberek élnek, akiket a családjuk már megunt gondozni, csak deszkapallókon begördítették mindegyiket és ők meg elfutottak. Ha te itt maradnál, bizton számíthatsz rá, hogy azonnal le is mondanak rólad és belenyugszanak abba, hogy én elragadtalak.
Mert én vagyok a gonosz ők pedig a jók.
Mivel pedig te már jártál nálam, sajnos két lehetőség közül választhatsz, az egyik, hogy itt maradsz velünk, bár nem is ismersz még minket, de ha így döntenél, akkor viszont nem mehetsz vissza többet abba a világba-ekkor a tekintete elidőzött egy picit a férfi arcán, de aztán hamar másfelé rebbent a nézése- a másik, hogy elengedlek, viszont azontúl az almáskert neked is csak a rejtett láp lesz ezután, mint a többi falubélinek és ha vissza akarnál is jönni hozzám, biztosan belefulladnál, hiába szeretnék rajtad segíteni, akkor már nem tehetem majd, mert itt ez a törvény, ez itt így működik. Nincs már az a varázsige, amivel segíteni tudnék rajtad akkor- evvel befejezte a mondandóját és elhallgatott, csak nézett a férfira, az pedig őrá, mind a ketten tanácstalanul álltak.
-Gondolkozhatsz még nyugodtan-szólt és már indult is a kertbe, aztán a gyerekek utána eredtek és mentek együtt a házba. Az utazó is odasétált, belátott a konyhaajtón, a nő főzött a gyerekek pedig segédkeztek, nagy vidáman, látszott rajtuk, alig várták már hogy hazaérjen.
Aztán kifordult a kiskertből és elindult hátra felé a ház mögé, már a fal sarkánál meglátta a többi épületet, ahogy közeledett, úgy bukkantak elő az ott lakó emberek. Intettek neki, ő meg visszaintett, aztán az egyik atyafi kisétált hozzá és megszólította:
-Mi járatban erre drága fiam? Régóta itt élünk, de látogatónk, aki a saját lábán jött volna, olyan még eddig nem akadt-ezen aztán felnevetett.
-Én kíváncsiságból keveredtem ide, de nem a falubeliektől jöttem, hanem egy városból.
-Itt csupa öreg meg gyerek él csak, nem volna rossz, ha maradnál-fűzte szavát a beszélgetésbe egy másikuk.
De a férfi csak lépkedett velük, aztán szólalt meg újra:
-Nem tudom, mit csináljak, az az igazság, leginkább a lovamat sajnálom ott hagyni, de ha elmegyek érte, akkor nem jöhetek vissza, úgyhogy nem tudom.
Aztán csak állt és a földet nézte.
-Én nem tudom- szólalt meg egy harmadik, is- de szerintem ezt Amarilla könnyen meg tudja oldani ám-és az öreg szája sarkában megjelent egy huncut mosoly, amire aztán megint nevetgélni kezdtek.
Látták az öregek, hogy nem tudják, mi mást mondhatnának még neki, sorban elköszöntek tőle, az utolsó öreg még halkan odasúgta neki, hogy gondolja meg azért,aztán mindegyikük visszament a házába.
Az utazó kicsit még ácsorgott, aztán visszaindult Amarilla felé.
Ő éppen kilépett az ajtón vödörrel a kezében, vízért indult volna, amikor odaért hozzá.
-Amarilla.
-Hát már tudod a nevemet?- válaszolt neki mosolyogva- akkor beszélgettél is az öregekkel?Akkor talán azt is tudod, hogy maradsz-e?- az arca felderült, amikor kérdezte és kíváncsi és vidám tekintettel várta a választ.
Az utazó hallgatott. Amarilla lassan lehajtotta a fejét és hosszú vándorútjára indult egy nagy könnycsepp az arcán.
A férfi erre nem is számított, hirtelen zavarában csak annyit tudott mondani, hogy a lova miatt van az egész, mert azt sajnálja elveszni, megszerette nagyon, ezért nem tudja, hogy mit csináljon.
-Tényleg csak a lovad miatt mennél?
-Igen, de ha érte megyek vissza nem jöhetek, ha meg itt maradok, mindig nyomni fogja a lelkemet, hogy lemondtam róla.
Amarilla megkérdezte:
-És ha én is csak a lovad volnék, mint az a másik ló? Énrólam mondasz le, ha őt választod.
-Tudom, maradnom kellene-szólt a férfi.
-Hát akkor maradj itt, kérlek-suttogta Amarilla.
Az utazó nézte Amarillát és látszott rajta, fogalma nincs, mit csináljon, mire végre megszólalt:
-Maradok.
Amarilla láthatóan alig merte hinni a választ, aztán megkérdezte:
-Maradsz, tényleg?-a férfi bólintott- akkor hozom a lovadat, mosolyodott el és fürkészve figyelte a férfi arcát- sejtetted, igaz? Az öregek már megsúgtak valamit.
-Bíztam benne-mosolygott már ő is.
-Hátul lesz a házad, van legelő és kút, meg mindenféle olyasmi, ami egy faluban kell-rendelkezett Amarilla, akkor most indulj el és keresd meg a házad, lesz mellette istálló is, mire odaérsz, majd észreveszed, menj, most indulj is-és kezével előre messzebb mutatott- na, indulj már-szólt szigorúbban.
Lassan sétált a házak közt, egész utcasor volt, szépen sütött a nap de már látszott, hogy alacsonyan jár, nemsokára alkonyodni kezd, nézegette az épületeket de mindegyikben lakott valaki, de ott odébb egy széles ház állt, mellette istállóépülettel, elidőzött rajta a tekintete, aztán hirtelen lónyerítést hallott, azonnal meggyorsította lépteit, odaért az istállóajtóhoz, a lova bent ácsorgott és szénát ropogtatva szusszant párat amikor meglátta, hogy a gazdája hazaérkezett.