Csörgits Kinga: A szeretetről…



A szeretet az a fogalom, amiről egy életen át lehet elmélkedni, amit egy életen át lehet gyakorolni. Mégis utolérhetetlen, megfejthetetlen megfoghatatlan. Ezerféleképpen megélhetem, tagadhatom. Kutathatom vagy menekülhetek előle. De mindent ez mozgat. Szeretni akarunk, de ami még fontosabb szeretve akarunk lenni. És ezért bármire képesek vagyunk. Gondold végig mi motivál az életben, mit szeretnél igazán elérni? Mit remél az ember egy párkapcsolattól, az anyagi biztonságtól egy jól fizető állástól? Biztonságot, elismerést, élvezetet kielégülést. Ha otthon minden rendben, biztonságban vagyok. Ha szükség van rám, akkor elismert fontos ember vagyok. Ha van pénzem, komfortom és megfelelő figyelem irányul rám, kielégült vagyok. Ennyi. Egy életen át küzdünk mások szeretetéért oda vissza, legtöbbször önkéntelenül tudattalanul rójuk a fölösleges köröket.  Mindenkinek megvan a maga szeretetnyelve, amin keresztül kapcsolódik önmagához, másokhoz a világhoz. A kulcs a kapcsolat, ami mindig ott van. Azt hisszük nem, pedig igen. A tiszta kommunikáció csatorna két ember között, ami a hétköznapi megfelelések mögé van elrejtve. Ahhoz, hogy rád hangolódjak és olvassak a lelkedben nem kell érintkezzünk. Csak meg kell tanuljak egy láthatatlan világban tájékozódni. A te világodban. Az elszigeteltség, a kirekesztettség csupán illúzió. Mert lehetek én fizikailag nagyon közel egy másik emberhez. Hiába, ha úgy élünk együtt, mint a használaton kívüli mosógép és a mellé letámasztott, alsógatyákkal telepakolt szennyes kosár. És lehetek bármilyen messze a másiktól, ha a lelkünk folyton egyesülni vágyik… Az a valóság, amit én annak élek meg. Amikor azt mondom vágyom egy társra, vágyom istenre, vágyom az anyagi biztonságra, vágyom rá, hogy gyerekem legyen stb., akkor igazából azt mondom: vágyom rá, hogy értékes legyek, hogy  biztonságban legyek, hogy elfogadjanak… hogy szeressenek feltétel nélkül. De miért olyan fontos, hogy szeretve legyek? És itt jön a lényeg úgyis mondhatnám az izgalom a tetőfokára hág.  Aki ebbe a „kegyelmi” állapotba kerül, kiváltságot kap. Azt a kiváltságot, amiért ölni tudnánk. Te is. Én is. Mindenki. Ha feltétel nélkül szeretnek és elfogadnak nincs többé kényszer. Nincs megfelelés, álarc szerepjáték. És amikor megérkezik bennem az érzés, hogy mindez „valóság” és most már mindig így lesz, jelzem ez itt az ultra illúzió a köbön, akkor a biztonságos terepen történik valami egészen hihetetlen. Ami tényleg olyan, akár a kegyelmi állapot. Többé nem vagyok bátor. Sem erős. Nem félek. Nem játszom. Tudok és merek gyenge lenni. És nem érzem magam kiszolgáltatva. Ahogy Kundera írta, ez itt kérem a lét elviselhetetlen könnyűsége. Nem hisszük el. Lehetetlen, hogy ennyire természetesen… egyszerű lenne. Pedig… A szeretet oda- visszaáramlás. Az önbeteljesedés csírája. Bennem van. Benned van. A vágy az érdek hozza mozgásba az emberi kapcsolatainkon, tevékenységeinken keresztül. Természetéből fakad, hogy kapcsoljon és kapcsolódjon. Persze van itt más is, amiről érdemes beszélni. Élethelyzetek, szituációk, amikor meg kell élni a szeretetlenséget a kirekesztettséget. Mert hát az van, hogy komfortzónában nincs változás. Ahhoz, hogy változzunk, és változtatni tudjunk nyomás és impulzus kell. Úgy gondolom, és akkor most tényleg nagyon finom és nőies vagyok ma, hogy egy ember akkor válik teljes értékű, gondolkodó spirituálisan nyitott lénnyé, amikor képessé válik önmagát belehelyezni ebbe a „kegyelmi állapotba”, vagyis nem kívülről várja a szeretetet, ami csöndben jelzem megint csak illúzió, hanem képes feltétel nélkül elfogadni és szeretni önmagát külső visszacsatolás nélkül is. Felismeri a szándékot, a hajtóerőt tettei és emberi kapcsolatai mögött. Mert tök jó, hogy kell nekem valami, de erre a valamire most valóban szükségem van, vagy csak kompenzálok? Az sem baj ha igen, de  legalább legyek már tisztában vele. Legalább magamnak ne hazudjak. A szomorú tény és tapasztalat azonban az, hogy egy vadidegennek előbb beismerjük gyengeségeinket, mint önmagunknak. Manapság az önámítás csúcsra jár. Én mindig mondom, jó lenne elkezdeni gondolkodni… De amikor feltétel nélkül elfogadom és szeretem önmagam, akkor képessé válok rá, hogy ugyanezt tegyem másokkal is. Akkor nem beléd kapaszkodom, hanem hozzád kapcsolódom. Elfogadlak úgy, ahogy vagy. Nem birtokollak. Nem akarlak megváltoztatni vagy befolyásolni. Elismerem és tiszteletben tartom a lényed, a hibáid a gyengeségeid a döntéseid. Mert így vagy tökéletes. Ahogy én is. Drágáim. Ahogy a bölcs mondja, a mester csupán abban különbözik a tanítványaitól, hogy többször bukott el, mint ahányszor a tanítvány egyáltalán megpróbálta volna. Láv és imádat.


1 megjegyzés :

  1. Meggyőzően érvelsz, kedves Kinga, s ha a végétől kezdjük, már tudunk azonosulni is a gondolatmenettel. Aki a maga személyiségével őszintén szembe tud nézni, önmagát képes elfogadni és feltétel nélkül szeretni, az kapcsolódhat másokhoz, szeretetet adva. És megértjük: mivel ez a szembesülés nagyon nehéz, sokszor elmarad, idegenkedünk mások természetétől is. Hogy lesz ebből (tömegesen) kegyelmi állapot?! De próbálkozzunk... :)

    VálaszTörlés