Kapolyi Noémi: Mese 2. rész

Arnon elképedve állt a nagy fa törzsénél, és csak bambán nézte a földön szanaszét dobált holmiját.
Valahogy sok mindenre számított, de erre az eshetőségre nem. Nyilvánvaló, hogy van egy ellenség, ami mindent tönkretesz, lassan az egész népük életét is, és erre nem a „lehelet” ellen fordultak, hanem pont ő ellene, érthetetlen-gondolta.
Aztán tétován szedegetni kezdte a földre vetett dolgait, először a zsákját emelte fel, aztán beleejtegette a nyitott szájba a kulacsát, és egy pár tűzkövet, parittyát, valami cipófélét, meg egy nagyobb köpenyt, ami nem is az övé, teli pecsétekkel, ételmaradék foltokkal, valószínű már szemétre szánták.
-Ezek szerint nem sok jövőt jósoltak nekem-mormogta.
Amikor mindent begyömöszölt a zsákból egy nagy golyó lett, amit ahogy a vállára kanyarított, azonnal a madzagnál fogva a hátára gurult, ettől elveszítette az egyensúlyát, és megtántorodott egy kicsit.
Közben egészen bealkonyodott, ahogy felemelte a tekintetét a fák lombjai közt csak a sötétedő égboltot látta, a csillagok még nem hunyorogtak, és a Hold sem világított. Lent a földön pedig tömörült a sötétség, a gyökerek, és bokrok árnyékaiból nyújtózott egyre szélesebbre, hogy végül aztán az egész aljnövényzetre rátelepedhessen.
A csendes, és sötét erdőség nem volt sem hívogató, sem pedig barátságos, Arnon nem volt félős, de kellemetlen szorongás kezdte összeszorítani a mellét, és úgy érezte, számkivetettként bántak el vele, pedig ő csak jót akart, már majdnem egész lelkét eluralta az önsajnálat, amikor végre feltűnt neki, összeszedte maradék önbizalmát, és körülnézett merre kellene elindulnia.
-Gondolkodjunk-mondta halkan- a lehelet amerről jönni szokott, arra kell indulnom.
Emlékeiben kezdte felidézni, hol, mit látott az erdőben, már meg is tudott határozni egy irányfélét, hát tétován lépkedni kezdett.
Először a közeli ismerős helyeken haladt át, nem okozott gondot a leszálló sötétség, hiszen gyermekkora óta ittjárkált, minden zugot, buckát jól ismert, de aztán elérte azt a határt ahonnan már félelmetesen idegenül kanyargó ágak lógtak az útjába, és mindenféle sosem látott ösvények indultak, úgy gondolta inkább itt megvárja a pirkadatot, és csak aztán, a világosban indul tovább. Kinézett egy fát, aminek a nedves tapintású, mohás gyökerei közt talált egy jókora gödröt amibe behurcolkodhatott. A köpeny büdös volt ugyan, de legalább meleg, körbetekerte magán, és ott szendergett reggelig.
A hajnali harmat egészen ellepte a fűszálakat, és az apróbb cserjéket is, hiába ez már a kora ősz első jele, még pár nap, és éjjel hidegebb lesz, gondolta.
Talált pár ehető virágot, néhány levelet is a szájába tömött menet közben, apró termetével le sem kellett hajolnia, csak leengedett kézzel tépdeste ami ehető az útjába akadt. Aztán valami nyálkásat tapintott, lenézve azonnal felismerte az oszlásnak indult virágokat.
-Jó nyomon járok-állapította meg-a lehelet erre járt.
Figyelmesebben tekintgetett a feje fölé, itt is néma volt az erdő, csendesen élték mindennapjaikat az állatok, zajtalan, és ének nélkül a madarak, és a fákon néhol elsorvadtan lógó levelek jelezték, merre kell mennie.
A csermelyhez érve ivott, vizet vett a kulacsba is, aztán az egész napi gyaloglás után este már hamar álomba szenderült. Reggel amikor felébredt, sütött a nap, most is gyökerek közül kelt, megkapaszkodott a fában, de megcsusszantak az ujjai, és visszahuppant a fenekére.
Odanézett, mibe nyúlhatott, aztán felkecmergett, a gödörből kilépve jól szemügyre vette az alvóhelyét, összerezzent amikor észre vette, hogy a mélyedés szája megfeketedett a moha elnyálkásodott az üreg körül, olyan volt, mint egy kormos lyuk, és körös-körül az aljnövényzet megsötétedve görnyedten meghajlott.
Ezek szerint erre járt, és tudja, hogy itt vagyok-eszmélt Arnon.
Megijedt a felismeréstől, de aztán arra jutott, hogy ha akarta volna, most elpusztíthatta volna őt, viszont valamiért nem tette. De vajon miért? Erre nem tudta a választ.
A következő nap megint csak ment előre, lassan ballagott, hogy ne merüljön ki, addig keresgélt, amíg talált egy jó mély menedéket magának, egy hatalmas cserfa alatt mélyen benyúló üregre lelt, amit egészen körbeöleltek sziklák, és gyökerek, viszont néhol lehetett alóla leselkedni, úgy, hogy kívülről nem árulkodott a jelenléte. Kicsit kikotorta, hogy a friss földön fekhessen, kirakosgatta benne a holmiját, leterítette a köpenyt, ráfeküdt, és úgy döntött, ezen az éjjelen nem fog elaludni, hanem kifigyeli majd, mi járkál az erdőben.
Leszállt az erdőre az éj. Sokáig csak a mély sötétség ölelte körül puhán, mindent eltakarva, szemei vak lényként néztek a semmibe.
Aztán az éji hűvösségben felkeltek a csillagok a lombok felett, és enyhe derengésükkel sötét félhomállyá szelídítették a sötétséget.
Arnon már meg tudta különböztetni mit lát maga körül, és a hasadékokon keresztül kikémlelve távolabbra is ellátott.
A nesztelen csendben elveszítette minden időérzékét, így nem is tudta mikor jött meg a fuvallat, alig volt hűsebb a levegőnél, de érezhetően fújdogált. Itt-ott meglebbent finoman egy fűszál, vagy egy vadvirág, és Arnon éles vadász tekintetével az irányt figyelte.
A hideg hirtelen csapott a szűk résen át Arnon arcába. Olyan gyorsan kapta hátra a fejét, hogy beverte a mögötte lévő gyökérbe. Azonnal összegörnyedt, de szerencsére meg sem nyikkant.
Aztán a gyér fényben meglátta azt a valamit, ott lengedezett a levegőben, néha lejjebb ereszkedett, és elsuhant egy pár növény fölött, amelyek azonnal láthatóan meghajoltak, és úgy is maradtak.
A testetlen lény újra lelassulva lebegett tovább a fák között. Szürke áttetsző alakja állandóan változott, és semmihez nem volt hasonlítható. Arnon szorosan összezárt szájjal, elkerekedett szemekkel nézte a jelenést, és el sem tudta képzelni, hogy mi lehet.
Pillanattal később a lény elkezdett lassan a fa felé lebegni, Arnon ijedten látta, hogy pont őfelé közeleg. Egészen lelassulva a fához érkezett, megérintette annak törzsét, aztán lejjebb ereszkedett, éppen Arnon magasságába, még levegőt sem mert venni rémületében, csak megkövülten figyelte ahogy az minden kis résnél elidőzik. Arnonnak erős iszapos mocsárszag csapta meg az orrát, és közben  szipákoló hangokat is hallott, aztán megint tovább mozdult, és ismét megállt, míg szép lassan megkerülte az egész fát, végül hirtelen fellebbent és eliramodott. Arnon addigra már a hűvös ellenére verejtékben úszott. Ült a mélyedésben, és azon próbálta járatni még szinte bénult gondolatait, hogy ez a lény szellem, vagy valami más? De akkor meg mi a csoda lehet?