Kapolyi György: Beszélek

A gödrökkel, kátyúkkal teleszórt - hajdan aszfaltút rémséges valóságát, csak a repedésekből kinőtt gyomok díszítették.
Nem is volt tanácsos nedves időben gumicsizma nélkül botladozni rajta. Ha esett az eső, a gödrök megteltek vízzel, a szúnyoglárvák boldogan dagonyáztak benne.
Ez az út, egy ritkás erdőbe vezetett, ami egyre sűrűbb lett, és ócskább.
Állítólag, az erdő mélyén lapuló roskatag, lakatlan kis ház, egyben az út végét is jelentette.
Nagyon régen nem lakta senki, a falubeli vénasszonyok azt pusmogták, hogy teliholdas éjszakákon, kékes fény derengi körül a házat, és furcsa énekhangokat sodor ki a fák közül, az éjszakai szellő. Ez a hideg, gonosz hang, szinte dermedt révületbe taszítja azt, aki meghallja.
A falubeliek, még nappal is igyekeztek elkerülni még a környéket is, szürkületkor, meg siettek bezárkózni házaikba. Persze, a fiatalabb emberek, restellték ezt a pusmogást, de szedték a lábukat az ivóból, szürkület előtt haza. Hát, mit lehessen tudni – mondogatták egymásnak.

Történt, hogy a magas hivatal kiküldött egy szakembert, mérje már fel, az egész útmaradványt, mert a falunak ez az egyetlen köves útja, legalább legyen használható, ha már van.
Jött is lóháton egy ember, és belovagolt a fák közé, amerre az út vezette. Kora délután tért vissza, fáradtan, és éhesen. Sokan, izgalomban várták, hogy mit fog mesélni, annyian jöttek össze, hogy a kocsmakertben, már szabad pad sem akadt. Meg is volt az ember lepve, nem volt hozzászokva ekkora fogadó-bizottsághoz.
Hát, maguk mire várnak? – kérdezte.
Hát, hogy talán kire – mondták kórusban, végigment az egész kövesúton? – kérdezték. Hogyne mentem volna, ha nem teszem, nem tudom felmérni a munkát – válaszolta elképedten.
Egészen eljutott a félig romos házig? – kérdezték izgatottan.
Miféle házig? – kérdezte a felmérő.
Az út végén, egy virágokkal teli rét ragyog, közepén egy nagy sziklával, és azon ül, egy fekete varjú jókora kőszobra.
Körüllovagoltam a szobrot, ilyet még sosem láttam.
A lovam ijedezett, el nem tudtam képzelni miért.
Aztán észrevettem az okát. A nagy kőmadár acélkemény, gonosz tekintetével követett minket, de nem mozdult.
Ezt a tekintetet, sosem fogom elfelejteni – mondta halkan, távolba meredő tekintettel.

Kép: Kapolyi György alkotása