Csörgits Kinga: A papnő a boszorkány és a sámánasszony meséje



Már régóta voltam odabent. Valaha én is ott éltem köztetek az erdőben. De többet akartam. Vágytam a tudás falai közé. Oda, ahol megfejthetem az élet nagy titkait. Akkor találkoztam a mesterrel. Ő hívott a templom falai közé. Elfogadtam a meghívást, és őt, mint lelki vezetőmet. Ekkor életem új szakasza vette kezdetét, melyet ma már úgy hívok, a papnő alkonya. Éveket töltöttem tanulással, a szent írásokat tanulmányozva és lemondásokat végezve. Őszintén imádtam az Istenséget, de az szép lassan mégis kifakult, megfáradt ikonná változott. Ahogy a tudásom egyre nőtt, úgy fogyott el az erőm. Megkoptam én magam is. Egyre többször hagytam nyitva az ablakom, hogy az éjszakai erdő illata ringasson álomba. De hiába. Az álom csak nem jött. Az út, amit választottam, szívem vágya volt. Hogy lehet akkor most ilyen szomorú a lelkem? Próbáltam elhallgattatni a hangot, mely egyre erősebben és hangosabban követelt figyelmet magának. Mesterem szavait a fogam közt tartva végeztem lelki gyakorlásom, de szembe kellett nézzek az elkerülhetetlennel. Mesterem látta, hogy a visszavonult élet már nem lemondás, hanem szenvedés számomra. Akkor azt mondta nekem: „aki sötétségben marad, jóllehet megismerte a világosságot, fényleni fog mindenki számára. És mivel mindenki számára fénylik, nem fogja elkerülni az isteni erő, és visszatér majd a tökéletes léthez. Az isteni erő sohasem fogja őt elhagyni, mert átjáróul szolgál neki. Olyan lesz, mint a hatalmas birodalmi csatorna. Önts ki a lelkedből mindent, és azután maradj meg ott, ahol vagy. (Tao Te King 28. fejezet) Most menj gyermekem!” Így elhagytam a templomot. Vándorolni kezdtem. Utazásaim során sok emberrel találkoztam. Furcsa rítusokon, beavatásokon próbáltam újra feléleszteni az erőmet. Egy rituálé alkalmával, amikor keresztülnéztem a pattogó tábortűz lángjain, megpillantottam őt. Ekkor életem újabb korszaka vette kezdetét, melyet ma már úgy hívok, a boszorkány éjszakája. Odaadtam, sőt odavetettem magam a férfi elé, akitől mindent megkaptam. A gyönyör ezer döfését, és még annál is többet. Leszálltam lelkem legmélyére, annak legsötétebb, legfélelmetesebb bugyraiba. Ahol nincs más csak fekete mágia. Nappal a félelem és a rettegés tört fel belőlem, elmémet az őrület határára sodorva, éjszaka a gyönyörtől remegve hunytam le szemem. El akartam futni, de ahogy nemet mondtam, megállíthatatlanul szippantott magába sorsom újra és újra. Akár egy önbeteljesítő jóslat. Könyörögtem, hogy engedjen szabadon, bár ma már tudom, akkor voltam a legszabadabb életemben. Végül látva rajtam a téboly jeleit, feloldozott. Azt mondta: „a becsületességgel meg a becstelenséggel úgy vagyunk, hogy mivel a becstelenség megaláz, félünk tőle, akár nincs jelen, akár jelen van. Így tehát a becsületesség és a becstelenség el nem választható a félelemtől, melyet egyformán szül mind a kettő. Önts ki a lelkedből mindent, és azután maradj ott, ahol vagy. (Tao Te King 13. fejezet) Most menj szerelmem.” Újra vándorolni kezdtem, de felhagytam a kereséssel. Békére leltem. A lelkemben üvöltő bestia elcsendesedett. A tudásom erőssé, az erőm pedig bölcsé tett. Akkor költöztem ki ide a határvidékre. Életem új korszaka vette kezdetét, melyet ma már úgy hívok, a sámánasszony hajnala. Határvidéken élek, élet és halál, fény és sötétség között, tökéletes egyensúlyban a szabadság vonzása és a kötődés felelőssége között. Már tudom, hogy csak addig akartam bizonyítani, amíg nem volt tudásom. És tudásom akkor lett igazán, amikor rádöbbentem, hogy nem tudok semmit sem. Ma már tudom, hogy kinyilatkoztatás vagyok. És egy kinyilatkoztatásnak nincs élete. Ha mégis lenne, olyat képzelnék el magamnak ott legbelül, ami teljesen kitölt. Hogy önmagamban is teljes és megvalósított legyek. Egy olyan állapotban, amely nem késztet további cselekvésre. „Egyedül merek gondolkodni, és bejárom a megvilágosodás útját újra és újra, vállalva, hogy a kitaposott ösvény, minden reggelre köddé válik, és kezdhetem elölről. Hagyom, hogy elmenjen mellettem az életem. Cserébe kapok egy másikat. Nehéz élet ez, rögös, nem mindenkinek való. De nekem ezt az utat kell járnom, ez a sorsom.” (Orákulum) Így most utadra bocsátalak, és azt mondom neked: „az összes dolgok egyaránt alakot öltenek az életben. De hová látjuk őket ismét visszatérni? Minden gyökerestül elenyészik, miután egy darabig virágzott. Mert ahol megszűnik az ember, ott kezdődik az Isten. Önts ki a lelkedből mindent, és azután maradj meg ott, ahol vagy erdőlakó! (Tao Te King 18. fejezet)



4 megjegyzés :

  1. "egy kinyilatkoztatásnak nincs élete" - ez egy kinyilatkoztatás...
    Üdv:Szabolcs

    VálaszTörlés
  2. Bevezetted olvasóid a taoizmus rejtélyeibe, vagy mondhatnám úgy: megtisztító világosságába. (Hátha ez jó definíció. :) ) Az életet végig kell járnunk, s jó esetben az általad leírt fázisokat rendben sikerül kitölteni. Ekkor élhetünk békességben, és harmóniában másokkal s a természettel... (Az első két idézet után új bekezdést látnék jónak: én így is olvastam, kedves Kinga! :))

    VálaszTörlés
  3. Kinga.
    Érdekes, és elgondolkodtat ez az írása.
    De "Hogy önmagamban teljes, és megvalósított legyek"...
    Honnan tudom, a teljesség, és önmegvalósítottság mibenlétét?
    Erősen szubjektív kérdés, amit be tudok beszélni magamnak, és el is hiszem, akkor NEKEM az a megváltó igazság. De általános érvényűnek nem kiálthatom ki. Tao Te King is elképzelt egy sémát, magáévá tette, és mint támadhatatlan, bölcs egyetlent, kinyilvánította.
    Holott az igazság, egy kétségek között tapogatózó életet követ, egy halál.
    Tetszett írása.
    gyuri

    VálaszTörlés