M. Fehérvári Judit: A Játékos 3. rész

Szia Zsófi!

Ez már harmadik levelem, mióta nem voltál itthon. Nyárra ígérted, hogy legalább egy hetet itthon töltesz, s majd elviszed a lámpád és a festőállványod is. Most rendkívül tanácstalan vagyok ezekkel a tárgyakkal kapcsolatosan is, mert fogalmam sincsen, mi legyen velük, meg mindennel, ami a Tiéd.

Krisz csak akkor veszi fel a telefont, ha más számáról hívom, s állandóan rekedt, mint, aki megfázott vagy csak állandóan zokog. Gondolom, az utóbbi dolog történik vele folyamatosan. Pár dolog hazakerült Nagymarosról, Krisszel egyeztettünk, mik legyenek azok. Tényleg, csak néhány, hogy ne hiányozzanak neked sem, de csak olyanok, amelyekkel nagyon boldog voltál, s, amikről úgy találtam, vannak rajtuk, bennük olyan dolgok, amelyeket használni tudok a portfóliószerűdhöz.

Mert csinálom a könyved. Ha nem teszem, a kiütéseimmel vagyok elfoglalva, mert egy ideje úgy lángol a testem, mint a tábortűz. Valamikor eljövendett az a pillanat, amikor a hiányod ereje, a szenvedélyed és szabadságod tüze rajtam gyakorlatozva olyanná tett, mint, aki pestises. Pedig mindez csak allergia. Hogy mire? Az életre. Arra, amit te teljesen meg akartál élni, én meg már totálisan belefásultam. Amúgy, hazaköltöztem Trinitytől, mert irtó köcsög volt, mikor eljátszottad, hogy meghaltál. Jól csináltad, tökéletesen alakítottad a szerepet, noha az nem a te időd és rendeltetésed volt, amibe beleöltöztél… Vetkőztél… Elmentél. Bassza meg!

Krisz helyetted is örült. Ellenben furcsa itthon lakni, túl sok a lakótelepi mentalitású ember, mármint a dögöljmeghajobbanélsz típus, meg az is, akitől meghalhatszazajtómelőtt, úgysem segítek még mentőért telefonálni sem… De tudod te, jobban, mint én! Mi a fenének költöztünk ide?! Vagy miért is nem mertem utánad menni Pestre?! Erre csak annyit lehet mondani, hogy késő a bánat…

Adieu, Budapest! Nem szeretnék már ott lenni, ahol te nem vagy ott, pedig a betegséged idején, abban a néhány napban elképzeltem, milyen utakon járhattál, milyen érzéseid lehettek, s követtelek is egy ideig, de aztán elfogyott a térkép az agyamban… Tetszett Budapest. Éreztem az emberi oldalát, ami ebből a városból valahogyan eltűnt. Szíve volt két kamrával és ugyanannyi pitvarral, amiben szabadon lüktetett az éltető piros, s lelke is, aki szeretni tudott és ismerte a hála fogalmát…

Szóval, Trinity tudod, hogy játékos volt, s mivel nem értettem, mi ez a napi tizennégy óra a számítógép előtt vagy csak CD-ről a szabad napjain, ha éppen otthon voltunk valami oknál fogva, elkezdtem én is játszani egy játékot, hogy aztán írjak egy könyvet azokról az emberekről, akiknek ez az életük. Már négy hetvenes szintű, legendás kétszázvalahányas kastélyom volt, mert a Silk Road meg a WOW nem ment nekem, csak az Empire (Mármint a valamelyik év játéka vagy mi a szösz…)… Na, ez mindegy is, csak megfigyeltem az embereket, a karaktereket, akiket te rajzban örökítettél meg, mert találkoztál valaha valamikor velük… Én nem találkoztam senkivel sem, csak a chatről figyeltem az életüket, hogy pl. három gyerek meg egy kutya és egy férj meg munkahely mellett, hajnalban miért az a legfontosabb, hogy X küldjön nekem egy sms-t, hogy „Támadnak.”… Majd, beérvén a munkahelyre, miért nyavalyog újra csak az üzenőn, hogy „Jaj, jön egy ügyfél!” Így lettem én Titánia, amúgy Red Titán leginkább, a játékos…

És azért akartam egy könyvet írni „A Játékos” címmel, mert Erzsi, az egyik szomszéd, meg az összes pénzét sorsjegybe fojtotta, míg a „Cicafiú” barátja, Dodó pedig a füves cigiket (Hú! Ennek a dolognak van valami szaknyelvi megnevezése, láttam egy huszonnégy éves, két esztendeje pszichiátriai osztályokon élő zongorista lány egyik szegedi zárójelentésén, mikor én is ott dekkoltam, mert annyira hazavártalak, hogy gyanús lettem… Bassza meg!) szerez be nap nap után. Mondta pedig, mit akar, mikor kölcsön akart kérni tőlem pénzt, de elfelejtettem. Nyugtatót is szeretett volna, azt sem adtam neki. Na, ennyi! Az alkoholról, a Casinóról és szerintem a kártyáslétről is megvolt már a karakterem. A kinti világ semmivel sem jobb, mint a virtuális (Az utóbbiban egy szép napon csak azt veszed észre, hogy nehezedre esik már szabad kézzel írni is, s egyre több dioptriát számlál a szemüveged is…), de élnek, léteznek a lelkek.

Szóval, rádöbbentem, hogy te is játékos vagy, életjátékos, aki mindig szalad, soha nem pihen meg, egyik dologból még ki sem lép, de máris űzi a másikat, s nyomja, tolja, csinálja… És nem volt egyetlen hőmérőtök sem… Jóval negyven fok fölött lehetett a lázad, mikor Flop riasztotta Kriszt… Találkoztam egy nővel, aki túlélte, amit te- jól értesült források szerint – nem. Azt mesélte, hogy ilyenkor minden pillanat számít, s neki sem állt be a tarkója, de rettenetesen fájt a feje… Nem most kellett volna a határaid feszegetned! És tudtátok, te is, Krisz is, hogy már hőemelkedés esetén is antibiotikum kell. Így engedtelek el vele, hozzá etc….

Ha hamarabb kórházba kerülsz, most nevetnénk egy nagyot ezen az egészen, így meg soha nem lesz többé születésnapom, mert az is huszonharmadikára esik, soha nem lesz gyermekem, unokám… Soha, de soha… Tudod, nincsen egy anyának ennél nagyobb fájdalom! S most bánom, hogy hagytalak játszani, hogy partnered voltam, s barátod minden egyes rezzenésedben…

Csütörtökön csak ennyit mondtál a telefonba:

- Anya, fáj egy kicsit a torkom, ne aggódj, hamar túlleszek rajta (Mert egész életemben túlaggódtalak, mert te voltál egyedül a családom, mert mindenki más fogta magát és meghalt…), Gödöllőn vagyok, traktorgumikat válogatok egy díszlethez, le kell tennem!

Egy hét múlva csütörtökön reggel hat óra tíz perckor pedig kámforrá váltál, elszublimáltál ebből a létből…

Direkt nem volt temetésed, csak búcsúztatód, s azért nem vagy temetőben, mert az Angyalok mind közöttünk járnak, s rálehelik homlokainkra álmainkban a jeleiket…

És ezt most úgy mondom, hogy sem a keleti, sem a nyugati, sem semmiféle vallás, hit, filozófia egyetlen kijelentését sem fogadom el.

Szóval, velem ez van…

Eltelt két hónap és néhány nap… Amúgy, semmi érdekes: nem nézek TV-t, nem olvasok újságot, nem találkozom senkivel sem; vagyok (csipkebokor és mindenféle felvonások nélkül…).

PS: Ma reggel, mikor véletlenül kinyílt a szobaajtó, azt hittem, te jöttél haza: boldogan, tárt karokkal ölelve, ahogyan szoktál... Kiszaladtam, röpültem az ágyból, de aztán rádöbbentem, hogy mégsem lettem madárrá... Palimadár sokszor voltam már.,., de tudod.

Utoljára azt kérdezted, mikor őszültem meg, mert neked újabban minden egyes befejezett munkád után lett egy ősz hajszálad, s kifejezted borzasztó nemtetszésed is eme tény fölött.

És „Fecsegő tipegőkre” vágytál, mert a Pixarról lemondtál már, meg arról is, hogy Csupó Gáborral dolgozhass (Hogy neked semmi sem volt jó! J

Nem ezért taníttattalak animálni középiskolás korodban, s jut eszembe, mi a fészkesnek volt mindenütt ismerősöm! )...

És milyen jó lett volna egy Peyo helyett Zsozsó valamelyik rajzfilm végén vagy egy SophieLand sok általad tervezett legóval, hiszen erre mindig nagyon vágytál! No, ezeket az álmaid hagytad valahol nagyon messze a színházért, s kár értük… Te is érzed, én is tudom. Meg azt is, hogy abban az ágyneműben aludtam sokáig, amiben te itthon utoljára, s azt is, hogy itthon direkt kihoztad a fogkeféd a fürdőszobából a sajátodba, meg a testápolód, tusfürdőd, samponod és törököződ is, mint mindenütt... Erre tanított téged a fél esztendőnyi kollégium. Jó, hogy aztán Petiék adtak neked egy lakást a következő fél évben, majd már az sem kellett... De tudom, hogy vigyáztál mindenre, hogy steril legyen, de te mégis potenciális áldozattá váltál, s beleőrlődtél a csöndbe... Mégis miért? Hogy lehet ez? De jó volna, ha berobbannál mégis, s válaszolnál...

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2016. szeptember 3.