Kolumbán Jenő: Még harcolnak

Nem tudjátok, hogy olajzöld tankok
vonulnak át a fáradt testemen.
Ti, akik mindig mellettem vagytok
nem láttok ebből soha, semmit sem.

De minden sejtem vívja a csatát.
Egyetlen életemért küzdenek.
Hagynának döntést nekem legalább,
mert a létért én nem lelkesedek.

Sok szépet láttam, álmokat szőttem,
és felnőttek mellettem gyerekek.
Majd visszatérek ahonnan jöttem,
semmi felé tántorgok réveteg.

De szerveim még harcolnak értem,
folyvást meghosszabbítva életem,
64 éves kort nem reméltem...
(Apám meghalt 57 évesen)

Ha felkelek, nem tudom mi vár rám.
Szenvedés, öröm, lassan már mindegy.
Nyakamban ül mosolygó unokám,
egyedül ülök, az idő elmegy

fölöttem, halk kaszasuhintással.
Nem én lettem élettel rövidebb,
de egyszer velem megy el, nem mással.
A végzet köröz egyre közelebb.

Hallom az időnek halk zúgását,
ahogy morajlón őrli a percet.
Csillogó szemem világosságát
oltja könny, a gyertya egyet serceg,

elalszik, és sötét lesz majd minden,
és nem vár engem a tárt karú fény,
ha még lehet előre tekintsen 
lelkem, amíg csak van egy kis remény.

Mig életben tart biológia,
és harcol a rozzant testem értem,
bár nincsen benne semmi logika,
nem pusztulhat el addig a lelkem.

Megyek tovább kényszerű utamon,
teszem azt, amit tennem kell nekem.
Talán messze utolsó rohamom,
mikor a semmit birtokba veszem.


2015.05.08