Másnap ködfátyol takarja testét
és hamvas csók égeti ajkát
vágyott érintés simítja arcát
a fel nem lobbant szerelemnek
olyan csöndes most a lélek
talán a szív is megunta a ritmust
íjra feszül az érzés-
lehet, hogy már nem szeretlek
tegnap még vakon nőtt a virág
a boldogság kertjében
de ma már a száradt levelek hullanak
az őszi avarra
talán túl könnyű volt hinni
Ámor szédítő szavának-
bízva, hogy a kezem fogod
vágtam neki az éjszakának
korán jött a mámor
de későn a felismerés-
rossz kártyákat osztottak
remegő kezembe
maró sötét órák peregtek
de nem száradt a könny az arcomon-
csöndben hagytam szállni a reményt
bár fájt a szakítás.
Másnap mégis minden
olyan drámainak tűnik-
mintha apokalipszis kürtje
zengetné a szívem.
De mit tehetnék?
Hisz ember vagyok én is
naivan várom a reményt vissza-
miközben csókjaidról álmodom...
Tegnap és ma, szeretőn vagy mégse, ez bizony változhat az időtől és az érzelmek valódiságától függően. És a történtek utóélete ugyancsak. "Naivitásról" írsz, kedves Judit, de inkább a remény újra feltámadása az, ami eltölti ilyenkor is az embert. Mert enélkül nehéz is lenne élni...
VálaszTörlésMert a remény az, ami életben tart, erőt ad a csalódást követő lelki kataklizmában.
VálaszTörlésEnélül nem tudnánk újra remélni.
"Minden múlik, ez is elmúlt, nem örök a csoda sem" mondja Poe.
És újra belelépünk ugyan abba a gödörbe, mert hiába tudjuk, akkor is hinni akarjuk, hogy most igen, most sikerül.
Aztán mégse, aztán mégse...
Kedves Judit, tetszett a versed.
gyuri
Igen, ahogy az előttem szólók írták, az ember csalódik, de reménykedik, és újra kezdi. Az életet, a szerelmet keresni, és megélni.
VálaszTörlésKöszönöm szépen a kedves szavakat!
VálaszTörlés