Fedák Anita: Csernobili harangszó a szívekhez

No, ez teljesen felesleges, pirított rám idősebb kolléganőm, amikor a körömcipőmben tipegve a szolgálati Volgánkhoz értem. Olyan helyre megyünk, ahol inkább téli csizmát kellett volna felvenned, dohogott tovább, de mivel sietős volt az utunk, betuszkolt a hátsó ülésre. Kezdő újságíróként ugyan honnan is tudhattam volna, hogy a Huszt közeli hegyekben lapuló Égermezőn a tél valamiért sokkal tovább tanyázik. Áprilisban én már rég elpakoltam a téli lábbelit, az új, piros cipőmben pedig büszkén feszítettem. Idősebb kolléganőm csak tovább zsémbelődött velem, de odakint tombolt a tavasz, virágba borult fák suhantak az országúton, ugyan mi lelte Lujzit, hogy elégedetlen a fiatalságommal, de visszafogtam magam, és csak hallgattam az úton végig. A Kölcsey által megénekelt várromokat elhagyva aztán kicsit már lankadni kezdett az ifjú hév bennem is. Mikor a Volgából kiszállva bokáig süllyedtem a hóban, már igencsak kerültem az idős zsurnaliszta tekintetét. Ez itt a világvége, jutott eszembe az első mondat az égermezei gyermekotthon kapuja előtt megállva. „Aztán semmi vircsaft nekem…” – lökte oda Lujzi az utasítást. Jegyzetelj, és ne kérdezz sokat, zárta le az eligazító tárgyalásunkat. A több külföldi alapítvány által támogatott, zömében a csernobili katasztrófa idején született gyermekek részére fenntartott intézményben közel száz lakó él. Kívülálló nem is gondolná, hogy az épületegyüttesek falai mögött genetikai hibával világra jött, illetve torzszülött csecsemők, kamaszok és fiatalok élnek. Utóbbiból – vagyis a húsz valahányadik évét megért ifjúból – már csak egy van. Mint az intézmény vezetője később elmondta, amikor 1986-ban, a csernobili atomerőmű kitörés után több csecsemővel együtt ide került – persze a szülők lemondása után –, nem jósoltak nekik tíz évnél többet. Aljosa azonban szívósnak bizonyult. A sánta, Quasimodo kinézetű süket-néma fiú ma a mosodában dolgozik. A legmegindítóbb látvány azonban még váratott magára. A hiányos végtagokkal, szellemi fogyatékosan születetteket a volt szovjet-rendszer ide rejtette el a külvilág elől. Mint szemlélő nem tudtam nem gondolni arra, hogy milyen szívtelen lehetett az az édesanya, aki lemondott csecsemőként bármelyik itt lakóról. S bevallom, látva az elkopott, foltozott ruháikat, az új cipőmben nagyon szégyelltem magamat… Április 26-án minden olyan településen, mely valamilyen formában elszenvedte a csernobili atomerőműben történt katasztrófát, megkondulnak a harangok. S ilyen hely sok lesz… S zúgnak majd azok a harangok a gyermekotthon lakóiért is… Hangosan, nagyon hangosan kell zúgniuk azoknak a harangoknak! Hogy eljusson a hangjuk mindenkihez… S lám eljutott. Húsz valahány év után… Vagy mégsem teljesen? Húszezer dollár. Ennyi pénz gyűlt össze azon a jótékonysági esten, amelyet vállalkozók a huszti járási égermezői gyermekotthon lakóinak megsegítésére szántak. Szép és nemes cselekedet az elesetteken segíteni, mondhatnánk, csak valami igencsak nem stimmelt ezzel az aukcióval. Nem tévedés, aukció. Hiszen itt nem ismert előadóművészek léptek fel, nem ismert képzőművészek munkái kerültek kalapács alá. Számomra ismeretlen emberek tárgyai – egy flitterekkel kirakott póló, egy sál, egy üres papírdoboz stb. – első látásra csupa bóvli és giccs, s ki-ki a megfelelő összeggel licitált annak megszerzésére. Irigyeltem a sok vastag pénztárcájú üzletembert, – akadt, aki ezer dollárt lazán kifizetett egy üres színes papírdobozért. Mégsem ezért ragadtam tollat, hanem valami más keltette fel a figyelmemet. A rendezvényen, a média képviselőit kivéve, zömmel az üzleti világban tevékenykedő egyének vettek részt. Az üzletemberek többsége harminc-negyven év körüli volt. Valamennyien a bizniszből élnek. Az egyiknek fodrászüzletei másikuknak ABC-ék láncai, a harmadiknak pénzkölcsönzői vannak, vagyis zacikat üzemeltet, és így tovább. Nem is meglepő ezek után, hogy az asztaltársaságokban szinte csak a pénzről, az üzletről és elvétve persze a családról esett szó. Szinte kivétel nélkül márkás autókkal érkeztek, elegánsan. Karóráikból ítélve – egy férfinál ez a státusszimbólum – a pénztárcájuk is jó vastagon lehetett kitömve. A teremben ülő hölgyek frizurája, ékszerei és ruhakölteményei is megérnének egy misét, hiszen némelyiken annyi volt a brill, mint amennyi pénz az egész kezdeményezésből befolyt. Mivel a tévé is érintett volt a dologban, – mint ötletgazda, egyenes adásban közvetítette a jótékonysági estet, így mindenki igyekezett nagyon kimért lenni és lehetőleg minél többet szerepelni a kamerák előtt. Sznob szaga volt az egésznek, és ez a továbbiakban még inkább kitűnt. Kisfilm-bejátszás a gyermekotthonról. A hegyek közé épült, festői környezetben elterülő internátusban olyan gyerekek élnek, akik amellett, hogy testi és szellemi fogyatékosak, a szüleik is lemondtak róluk. Rozsdás, csikorgó hinták, beázott szobák, csöpögő csapok. A kis lakók nagy része ágyban. Jómagam olyan tíz éve jártam ebben a gyermekotthonban. Döbbenten figyelem a mozgó képeket, mintha megállt volna az idő. Alig változott valami azóta. Akkor magyarországi segélyszervezet Franciaországból hozott új automata mosógépeket Égermezőre és arról tudósítottunk. Az ott látott döbbenetes képek napokig kavarogtak bennem. A csernobili atomreaktor kitörés után létrehozott és oda száműzött torzszülött, szomorú szemű, elesett gyerekeket látva, visszaemlékezve, még most is el fátyolosodik a tekintetem. És hasonlót vélek felfedezni a megyei Nyugdíjalap vezetőjének arcán is, aki hivatalból van jelen a rendezvényen. Holott, munkájából adódóan valószínűleg naponta szembesül hasonló sorsokkal. Csak a kemény üzleti világ képviselői ülnek kimérten. Némelyek sutyorognak, mások faarccal figyelik a kivetített vásznat, csak szánalmat, együttérzést nem tudok felfedezni egyetlen pénzes ember tekintetében sem. Kit érdekelnek itt az elhagyott gyerekek, jó buli az egész, egy játék, inkább ez volt érezhető. Még nem találkoztam ekkora exhibicionizmussal. Az egymás túllicitálása letromfolása dominált leginkább, a kinek van több pénze, nekem vagy neked. Mert kinek kell egy giccses Mikulás, ha otthon már van a kertben tizenkilenc kerti törpe...? Az ötlet, segíteni egy gyermekotthonnak, persze dicsérendő, és valóban jó, ha az ad, akinek valóban sok van. Csak a sznobizmust, a gőgöt kellett volna valahogy mellőzni az aukció folyamán. Mert úgy tűnt, ezek az újgazdag fiatal üzletemberek nem is egy jótékonysági esten vettek részt. Szerintem inkább kirakatban érezték magukat, ahol megmutathatták végre gazdagságukat. Egyenes adásban!